Álom, álom, a durva anyák!

A minap, hajnali háromtól, öt óráig tartó féllázas álmomból riadtam fel, duzzadt szemekkel, amint később a tükörben látva vérben forgó szemekkel, hatalmas cseppeket törölve ki, izzadtan mégis remegve, tizenkét órai étlen-szomjan való olvasás után, kóválygó fejjel, és pontosan emlékezve az álomra.
Amikor észhez tértem, a konyhában vártam a teavíz melegedésére, amikor a következő mondat jutott az eszembe:
„Hiszem, hogy semmi sem idegen tőlem, ami emberi, ember feletti vagy embertelen.”
Fogalmam sincs ki mondta, ki írta, és az agyam melyik bugyrából került elő. Mindenesetre, gyorsan leírtam, míg újra visszasüppedt volna agyam rejtett rekeszébe, ami úgy látszik, csak időnként hozza nyilvánosságra valaha hallott, vagy olvasott gondolatokat.
Egy időben, jegyzetfüzet mellett aludtam, és ha felébredtem egy álom miatt, gyorsan lejegyeztem, mégha nem is volt túl érdekes. 
Nem hiszek az álmokban determináltságában, és nem hiszek az álomfejtésben, de hiszek abban, hogy álmaink előhozzák a félelmeinket, gyávaságainkat és a lelkifurdalásainkat, ha kell, ha nem.
Álmomban, álltam egy domb tetején, köröttem csak sárga-vörös sivatag, fújta szél, én katonaruhában. Ordítottam, illetve csak szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon, mégpedig azt, hogy: nem én voltam, nemén csináltam, miért akarjátok, hogy bűnhődjek?
Elgondolkodtam, hogy miről is szól az álmom. 
Hazudtam életemben? Igen sokszor, (ki nem?). Loptam, igen gyerekkoromban, cseresznyét, egyébként soha. Csaltam, igen de „csak” nőket. Tettem felelőtlen ígéreteket, igen, de meg is bűnhődtem miattuk. Paráználkodtam? Persze, mit sem ér az élet a nélkül.)) 
Viszont mindezeknek az ellenkezőjét is tettem. Hazudtam más érdekében, alibit igazoltam, a gyerekkori lopásainkhoz a barátaimnak, valószínűleg engem is megcsaltak, volt rá eset, hogy visszautasítottam hölgyet jó kisparáználkodás helyett (ne menjünk bele, hogy mit jelent paráználkodni).
Az álmom második része izgatott igazán. Öt éve halott édesanyám korholt éppen, hogy már megint szégyent hozok a fejére. Én csak ültem egy apró széken, és még mindig katonaruhában, (mellesleg megjegyzem, utáltam katona lenni, és gyűlöltem az egyenruhát) igen abban a környezetben, míg a katonaság után el nem költöztem, sokszor hoztam kényelmetlen helyzetbe szegényt. Korhely, kurvapecér, megrontó, és ilyeneket mondtak rólam akkoriban. Álmomban csak ültem és hallgattam.
Sutba az álmokkal! Ha bűnhődnöm kell, akkor bűnhődjek, de ébren!
Rohadt büntetés, ha nem tudsz védekezni.
Csak egyszer tudnám azt mondani álmaimban, hogy: itt a lelkem, tépjétek szét!