2009. 01. 14.
Mégis…
Az aktatáskáját is otthagyta, mert ki akart kapcsolódni, nagyon rossz passzban volt. Elúszott az első negyedéves üzlet, most kezdheti elölről az egész tervet.
Köszönt a portásnak, majd kilépve a kapun először a taxiállomás felé vette az irányt, de aztán sóhajtott egyet, és inkább gyalog indult a belváros felé.
Az emberek csak azt látták, hogy egy középmagas, hosszú fekete kabátos, csillogó cipőjű, kalapos ember, lehajtott fejjel kerülgeti a tócsákat.
Nem gondolt semmire, kerülgette a tócsákat, nem nézett az emberekre, nehogy véletlenül is szembe kelljen néznie valakivel. Otthon nem várta senki, elvált, de jó kapcsolata volt a feleségével, hetente legalább kétszer beszéltek. Semmiségekről ugyan, de legalább hallották egymás hangját. Nem született gyerekük, mindketten a karrierjükkel voltak elfoglalva, az öt év alatt gyakorlatilag szóba sem került a gyerek. Most viszont, úgy érezte, talán igenis hasonlóképpen kellene élnie, élniük, mint más családoknak. Az igazság, hogy még mindig érzett a felesége iránt valamit, nem tudta megfogalmazni, mit, csak úgy néha hiányzott. Egy éve már, hogy elváltak, azóta sem volt semmi komoly kapcsolata, nem is igazán vágyott rá. Nem hitte, hogy még akad olyan alkalom az életben, amilyen a megismerkedésükkor történt.
Tisztán emlékszik. Egy gyalogátkelő előtt várta a zöld jelzést, átnézett a túloldalra és egymásba ütközött a szemük. Álltak és nézték egymást, legalább háromszor volt zöld jelzés, de egyikük sem mozdult, az emberek jöttek, mentek, ők csak álltak és nézték egymást. Amikor már kínosan érezte magát a legközelebbi zöldnél elindult, ugyanabban a pillanatban a nő is elindult, középen találkoztak. Megálltak egymással szemben és nem történt semmi. Csak álltak, a tülkölő autók között és egymás szemébe néztek. Egy hónap múlva férj és feleség lettek. Nem egy nagy sztori, de azt az érzést kereste azóta is. Azt a pillantást, a borzongást, és a csendet, mert visszaemlékezve, semmit nem hallott abban a pár percben. Ezen sokáig nevettek később Annával, hiszen teljesen ugyanazt érezték.
Mi történt, miért váltak el, nem tudja a mai napig sem. Öt évig tartott a pillanat. Ennyi.
Annyira elmerült a visszaemlékezésben, hogy majdnem elment a város legszolidabb és legdrágább bárja előtt, ahová tulajdonképpen indult. Annával voltak itt legutóbb, talán két éve.
A bár nem sokat változott, félkör alakú hosszú bárpult, kicsi bokszok, az intimebb beszélgetésekhez, az emeleten pókerterem.
A fekete portásnak az ajtónyitásért adott egy ezrest, a másikat a ruhatárosnak adta. Nem is maradt nála több készpénz. Az is csak taxira kellett volna. Tudta, hogy bent kártyával is lehet fizetni.
Először a mosdóba ment, megmosta az arcát, kezét, beletúrt félhosszú hajába, nagyot lélegzett és kiment az ajtón.
Bocsánat, kisasszony, ne haragudjon, figyelmetlen voltam. Ez volt a következő mondata, mert majdnem elesett a lány, ahogy egymásnak ütköztek.
Megfogta a karját, és már indult volna tovább, de belenézett a lány szemébe. Fogta a karját és nézte, a lány szintén. Álltak percekig, majd minden szó nélkül beültek egy bokszba. Mindketten száraz martinit rendeltek és nézték egymást. A férfi nézte, és ismét érezte a borzongást, és nem hallotta a halk jazzt.
A szemhéján keresztül érezte a fényt, nem akarta kinyitni, nem akarta, hogy megtörjön a varázs, a kábulat, az a féle kábulat, amit az ember nem az alkoholtól, hanem a szerelemtől szokott érezni. Tudta, hogy a lány elment, ébren volt, de nem nyitotta ki szemét, még akkor sem, mikor egy csók lehelt végig a száján, majd hallotta az ajtó csapódását. Csukott szemmel élte újra az éjszakát.
Végre mégis csak kinyitotta a szemét. Hosszú ideig zuhanyozott, élvezte a forró vizet, narancslevet vett ki a hűtőből, amikor megpillantotta a cédulát.
“Ne keress, majd hívlak! Szeretlek: Anna!”
Az aktatáskáját is otthagyta, mert ki akart kapcsolódni, nagyon rossz passzban volt. Elúszott az első negyedéves üzlet, most kezdheti elölről az egész tervet.
Köszönt a portásnak, majd kilépve a kapun először a taxiállomás felé vette az irányt, de aztán sóhajtott egyet, és inkább gyalog indult a belváros felé.
Az emberek csak azt látták, hogy egy középmagas, hosszú fekete kabátos, csillogó cipőjű, kalapos ember, lehajtott fejjel kerülgeti a tócsákat.
Nem gondolt semmire, kerülgette a tócsákat, nem nézett az emberekre, nehogy véletlenül is szembe kelljen néznie valakivel. Otthon nem várta senki, elvált, de jó kapcsolata volt a feleségével, hetente legalább kétszer beszéltek. Semmiségekről ugyan, de legalább hallották egymás hangját. Nem született gyerekük, mindketten a karrierjükkel voltak elfoglalva, az öt év alatt gyakorlatilag szóba sem került a gyerek. Most viszont, úgy érezte, talán igenis hasonlóképpen kellene élnie, élniük, mint más családoknak. Az igazság, hogy még mindig érzett a felesége iránt valamit, nem tudta megfogalmazni, mit, csak úgy néha hiányzott. Egy éve már, hogy elváltak, azóta sem volt semmi komoly kapcsolata, nem is igazán vágyott rá. Nem hitte, hogy még akad olyan alkalom az életben, amilyen a megismerkedésükkor történt.
Tisztán emlékszik. Egy gyalogátkelő előtt várta a zöld jelzést, átnézett a túloldalra és egymásba ütközött a szemük. Álltak és nézték egymást, legalább háromszor volt zöld jelzés, de egyikük sem mozdult, az emberek jöttek, mentek, ők csak álltak és nézték egymást. Amikor már kínosan érezte magát a legközelebbi zöldnél elindult, ugyanabban a pillanatban a nő is elindult, középen találkoztak. Megálltak egymással szemben és nem történt semmi. Csak álltak, a tülkölő autók között és egymás szemébe néztek. Egy hónap múlva férj és feleség lettek. Nem egy nagy sztori, de azt az érzést kereste azóta is. Azt a pillantást, a borzongást, és a csendet, mert visszaemlékezve, semmit nem hallott abban a pár percben. Ezen sokáig nevettek később Annával, hiszen teljesen ugyanazt érezték.
Mi történt, miért váltak el, nem tudja a mai napig sem. Öt évig tartott a pillanat. Ennyi.
Annyira elmerült a visszaemlékezésben, hogy majdnem elment a város legszolidabb és legdrágább bárja előtt, ahová tulajdonképpen indult. Annával voltak itt legutóbb, talán két éve.
A bár nem sokat változott, félkör alakú hosszú bárpult, kicsi bokszok, az intimebb beszélgetésekhez, az emeleten pókerterem.
A fekete portásnak az ajtónyitásért adott egy ezrest, a másikat a ruhatárosnak adta. Nem is maradt nála több készpénz. Az is csak taxira kellett volna. Tudta, hogy bent kártyával is lehet fizetni.
Először a mosdóba ment, megmosta az arcát, kezét, beletúrt félhosszú hajába, nagyot lélegzett és kiment az ajtón.
Bocsánat, kisasszony, ne haragudjon, figyelmetlen voltam. Ez volt a következő mondata, mert majdnem elesett a lány, ahogy egymásnak ütköztek.
Megfogta a karját, és már indult volna tovább, de belenézett a lány szemébe. Fogta a karját és nézte, a lány szintén. Álltak percekig, majd minden szó nélkül beültek egy bokszba. Mindketten száraz martinit rendeltek és nézték egymást. A férfi nézte, és ismét érezte a borzongást, és nem hallotta a halk jazzt.
A szemhéján keresztül érezte a fényt, nem akarta kinyitni, nem akarta, hogy megtörjön a varázs, a kábulat, az a féle kábulat, amit az ember nem az alkoholtól, hanem a szerelemtől szokott érezni. Tudta, hogy a lány elment, ébren volt, de nem nyitotta ki szemét, még akkor sem, mikor egy csók lehelt végig a száján, majd hallotta az ajtó csapódását. Csukott szemmel élte újra az éjszakát.
Végre mégis csak kinyitotta a szemét. Hosszú ideig zuhanyozott, élvezte a forró vizet, narancslevet vett ki a hűtőből, amikor megpillantotta a cédulát.
“Ne keress, majd hívlak! Szeretlek: Anna!”
Kulcsszavak:
mégis...
