Nagyapa bosszúja

Amióta nagyapa kiköltözött a vidékebbnél is vidékebbre, csak a telefon és az internet volt kapocs az ismerőseihez, barátaihoz, családjához.
No és a postás! Nem egyszerű postás volt ám, hangtalanul közlekedett akkumulátoros kerékpárján, amire éveken keresztül gyűjtögette a nyugdíjkifizetésekből származó „jaj, fiacskám az aprót tartsd meg” forintokat. Nagyon büszke volt a csodamasinájára, meg is dicsérték az emberek lépten, nyomon. A falu kicsi volt ugyan, de minden nap végig kellett járnia, sokan voltak ugyanis előfizetők, valamilyen napilapra, hetilapra, vitte a leveleket, de a legszebb nap számára a nyugdíj kihordása volt a hónapban.
Olyankor még peckesebben ült amúgy is esetlen, langaléta
testével a csodamasináján, ahogy ő nevezte. Majd két méter magas, ennek ellenére nagyon vékony ember ez a postás, amikor nagyapa látja közlekedni, nevethetnékje támad, mert úgy ül a drótszekerén, mint La Mancha lovagja Rosinantén. Hosszú térdei szétállva, majdnem merőlegesen biciklire, hosszú keze, ahogyan a kormányt fogta, könyökben szintén szétállt, és az egész ember egyáltalán olybá tűnt, mintha bármelyik pillanatban elesne, vagy összeakadnának kezei - lábai az egész instrumentummal együtt és soha többé nem lehetne őket szétszedni.
A postás Gyurka, mert csak így hívták, nem szerette Nagyapát. Sőt kimondottan, ahogy mondani szokás, pikkelt rá. Miért? Mert nagyapának nem kellet nyugdíjat hordani, és nem kapott borravalót. Azon egyszerű oknál fogva, hogy Nagyapának bankszámlája volt. Ráadásul mindig azokat a dögnehéz csomagokat kellet cipelnie, amire mindig az volt ráírva, tartalma: könyv. Azt tudta a Gyurka, hogy az öreg kissé bogaras, de hogy ennyire? Mi a jó eget csinál hetente azzal a rengeteg könyvvel, ráadásul, amikor hoz, akkor vinnie kell vissza a következő adagot.
Nagyapa háza a falu fölötti dombtetőn állt, egy régi nemesi család vadászkúriája volt valamikor. Rettenetes állapotban volt amikor Nagyapa meglátta, de azonnal megtetszett neki. Megvette hát, örültek is az önkormányzatnál, mert legalább harminc éve nem lakta senki és nem is vették meg, pedig szőlő is járt hozzá, mert a faluban úgy tartották, még mindig ott lakik a háziasszony szelleme, aki öngyilkos lett még a múlt század elején. A Szépasszony őnagysága, ahogy Jolán néni mesélte Nagyapának. Jolán néni takarított minden héten Nagyapánál, és segédkezett, amiben tudott.
Szóval a postás Gyurka, amikor és ahogy tudott borsot tört Nagyapa orra alá. Következetesen János bácsinak szólította, holott a csomagra mindig rá volt írva nagyapa teljes neve: Besenyei András. Aztán ha levél érkezett azt begyűrte a postaládába, majd becsöngetett és kaján vigyorral az arcán nézte, hogy nagyapa alig tudja kiszedni a gyűrött borítékot a ládából. Amikor érett a szőlő, mindig leszaggatta azokat a fürtöket hosszú kezeivel, ugyanis a kaputól a ház bejáratáig lugas volt telepítve. Nagyapa, nem sajnálta a szőlőt, de Gyurka egész tőkéket roncsolt már össze.
Valahogy meg kell ezt a Gyurka gyereket leckéztetni, gondolta Nagyapa.
Ekkor eszébe jutott Vlagyimir, a kis fekete puli, aki a légynek sem ártott, csak imádta rendbe szedni a baromfiudvart és kicsipkedni a tyúkok fenekéből a tollakat. Ennyi kopsz seggű tyúk talán az egész megyében nem szaladgált. Viszont Vlagyimir nagyon szerette az embereket, még postás Gyurkát is. Vidám csaholással és farok csóválással köszöntötte, ha meglátta.
Nagyapa addig telefonálgatott az ismerősöknek, amíg be nem szerzett egy postás sapkát. Eddig, ha Vlagyimir rossz fát tett a tűzre, csak hangosan megkorholta, hogy azt a kutyateremtett pimasz kutyája! Vlagyimir ezt megértette és abbahagyta a játékot, de soha nem hagyta szó nélkül, mindig övé volt az utolsó ugatás.
Mikor megérkezett a sapka, Nagyapa más módszert alkalmazott Vlagyimir megfegyelmezésére. Kezébe vette a postás sapkát, majd úgy tett mintha meg akarná ütni a kutyát, persze soha nem tette volna meg, hiszen életében nem bántott senkit, hát még egy igazi okos magyar pulit! Talán már egy hónapja ijesztgette Vlagyimirt a sapkával, amikor is újabb csomag érkezett. Gyurka megállt csillogó-villogó csodamasinájával, a motort is leállította, mert a háztól lefelé gurulhatott egészen a fali központjáig. Mielőtt átadta a csomagot, még letépett egy fürt szőlőt beleharapott majd egy laza mozdulattal maga mögé dobta. Na, megállj kutya teremtette, gondolta nagyapa. Átvette a csomagot, de előtte kiengedte a kutyát a hátsó kerti udvarról.
Na, viszlát, János bátyám kiáltotta nagyapának kaján vigyorral, és már indult volna, csakhogy Vlagyimir meglátta a postás sapkát, ami neki olyan sok játékát elrontotta, ráadásul veréssel fenyegette, és úgy gondolta most bosszút áll.
Vlagyimir, mint aki örökre el akarja űzni a gonosz sapkát esett neki Gyurkának, de mivel apró termetű eb volt csak a nadrágját tudta elkapni, és nadrággal a szájában rohant Gyurkával együtt, lefelé a lejtőn. Nagyapa Tátott Szájjal várta mi lesz a végkifejlet.
Gyurka és Vlagyimir egy nagy porfelhőben álltak meg a domb alján.
Vlagyimir rohant vissza nagy büszkén a zsákmányával, a postás sapkával.
Gyurka pedig azaz La Mancha Lovagja, vállán drága Rosinantéjével a vállá ballagott a falu felé, hátra sem fordulva.